20260707 A MAGYAR LEGITIMÁCIÓS PARADOXON

A MAGYAROK LEGÚJABB JÁTSZMÁJA EGYMÁSSAL SZEMBEN, AVAGY MIT IS JELENT A LEGITIMÁCIÓS PARADOXON

Horváth Ferenc publicisztikája

2026.07.07.

Tizennégy évvel ezelőtt, 2012. január 1-jén egy fideszes kétharmad, minden érdemi társadalmi egyeztetés nélkül, saját szája íze szerint tákolta össze azt a jogszabályt, amelyet Alaptörvénynek neveztek el.

Az Európai Unió akkor hallgatott — nem azért, mert nem látta a bajt, hanem mert nem volt, és ma sincs olyan jogi eszköze, amellyel egy tagállam belső alkotmányos berendezkedésébe közvetlenül beavatkozhatna.

Tizenöt alkalommal módosították ezt a szöveget azok, akik bevezették — legtöbbször ugyanazzal a módszerrel: egyéni képviselői indítvánnyal, éjszakai benyújtással, konzultáció nélkül, amikor éppen a hatalmuknak volt rá szüksége.

2026 nyarán új szereplő lépett színre

A Tisza Párt megszerezte a kétharmadot, és most a tizenhetedik módosítással azt ígéri: lebontja a Nemzeti Együttműködés Rendszerének maradványait, eltávolítja Sulyok Tamást, korlátozza a képviselői mandátumokat, visszaállítja az Alkotmánybíróság 70 éves korhatárát — mindezt egy szélesebb, konszenzusos új Alkotmány megalkotásáig tartó, deklaráltan átmeneti lépésként.

Itt érkezünk el ahhoz, amit legitimációs paradoxonnak nevezek.

A módszer ugyanaz, csak a cél más, nem igaz?

A kérdés, amit sem a kormánypárti retorika, sem az ellenzéki reflex nem szeret feltenni: ha egy kétharmados többség egyoldalú, gyors, társadalmi egyeztetés nélküli alkotmánymódosítása 2011-ben a demokrácia lebontásának eszköze volt, akkor ugyanez a módszer miért válna 2026-ban a demokrácia helyreállításának eszközévé, csak azért, mert most a szándék állítólag nemesebb?

A Velencei Bizottság már most, a tervezet kapcsán ezt a feszültséget fogalmazta meg: elismeri, hogy a jogállamiság helyreállítása legitim cél, de hangsúlyozza, hogy ehhez megfelelő eljárási garanciák és érdemi társadalmi konzultáció szükséges. Vagyis — jogászi nyelvre fordítva — a cél nem szentesítheti az eszközt, ha az eszköz maga az, ami ellen a fellépés irányul.

Ez nem formalista kukacoskodás. Aki ismeri a hatalomgyakorlás logikáját, tudja: az a precedens, amit ma "átmeneti szükségállapotra" hivatkozva teremtünk, holnap bármelyik következő kétharmados többség kezében fegyverré válik — függetlenül attól, hogy azt Orbán Viktor vagy Magyar Péter tartja a kezében.

Amit az Európai Unió tehet, és amit nem!

Fontos leszögezni: sem az Európai Bizottságnak, sem az Európai Parlamentnek nincs jogi eszköze arra, hogy egy tagállam alkotmányos szövegét — legyen az Alaptörvény vagy annak bármelyik módosítása — hatályon kívül helyezze vagy tartalmilag felülírja.

Az EUSZ 4. cikk (2) bekezdése kifejezetten védi a tagállamok alkotmányos identitását.

Amit az EU tud tenni: kötelezettségszegési eljárást indítani konkrét irányelv-sértés esetén (mint 2012-ben az adatvédelmi biztos elmozdításánál), jogállamisági kondicionalitási mechanizmussal uniós forrásokat visszatartani, vagy politikai állásfoglalásokkal nyomást gyakorolni.

Az elnök elmozdítása, a képviselői cikluskorlát vagy az AB-bírák korhatára önmagában egyik kategóriába sem esik könnyen — ezek tisztán belső közjogi kérdések, amelyekben legfeljebb a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága szólhat bele, ha valakinek a választhatósághoz való jogát sértik meg.

Ez azt jelenti: a magyar társadalomnak — nem Brüsszelnek, nem Strasbourgnak — kell eldöntenie, elfogadható-e az az érvelés, hogy "most kivételesen szabad".

A valódi mérce

Nem az számít, amit egy kormányfő a Facebook-oldalán vagy egy sajtótájékoztatón kijelent a szándékairól. Az számít, hogy amikor eljön az új Alkotmány megalkotásának ideje, az valóban széles társadalmi részvétellel, ellenzéki bevonással, érdemi vitával zajlik-e — vagy ismét egy kétharmados többség írja majd a maga szája íze szerint, csak épp más zászló alatt.

Több kérdésre lehet választ adni jogászi eszközökkel: mennyi nap állt rendelkezésre a konzultációra, hány szervezet véleményét kérték ki érdemben, milyen formában vették figyelembe az ellenvéleményeket, például. Ezek mérhető, számonkérhető szempontok.

Amire viszont senki nem tud jogi választ adni, az a politikai kultúra kérdése: képes-e egy magát demokratikus megújulásként meghirdető hatalom lemondani arról az eszközről, amit — jogosan — a korábbi hatalom legnagyobb bűnének tartott?

Ez a magyarok legújabb játszmája egymással szemben: ugyanazon a pályán, ugyanazokkal a szabályokkal, csak most a mezek cseréltek gazdát. A kérdés, hogy valaki végre le meri-e tenni a labdát, vagy csak továbbadja a következő csapatnak.

Még egy megjegyzés: ugyanonda jut-e majd el Magyar Péter, mint Orbán Viktor, vagy képes arra, hogy az ő a mocskos szája ellenére államférfivé legyen?

Petyám!

Bár, ki nem állhatlak téged, de csináld! A sok vízfej nem ismeri a magyar közmondásokat, mint pl:

A kutyaharapást a szőrivel gyógyítja az elmebeteg magyar ember... Szóval; majdnem így...

Vagy: amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten! Ahol gyalunak, ott forgács is terem! Hadd szóljon!

Üdv, Béláim!

dr. Horváth Ferenc