2021.03.04.
Horváth Ferenc írása
Persze már nem
vagyok gyerek. Felnőtt voltam a Gyurcsány éra idején is. Ami különbséget én
érzek, az a Fidesz-KDNP kormány nagyon nyílt és sokszor nagyon ellenszenves
intézkedéseiben rejlik számomra. Bizonyára a rendszerváltás utáni előző
kormányoknak is megvolt a maguk takargatnivalója (nem feleslegesen
húzzák-vonják az ügynöktörvényt), és bizony - ha visszatekintünk a múltba - az
állami vagyon privatizálása sem most kezdődött el. Voltak igen komoly politikai
húzásai mindegyiknek hatalmon lévő politikai csoportnak. Tény, hogy nem a
pórnép jutott akkor sem forintokért gyárakhoz és egy más állami
termelőeszközökhöz, és most sem. A pórnép valahol megjárta, bár el kell
ismerni, hogy a düledező szocializmus (és nem a kommunizmus) már a 80-as
években termelte a munka nélkül lézengőket és látható volt, hogy a rendszer
elindult a működésképtelenség irányába. Szerény véleményem szerint ez a sunyi,
aljas, gyűlölködő, a hatalomtól megrészegült, a többhöz- többet akaró, Lázárhoz
hasonlóan nem kockáról-kockára gyűjtögető, mindent akaró, magukat
kiskirályoknak tartó pártfunkcionáriusoknak volt köszönhető.
Ha a mai
helyzetet veszem alapul igen visszás véleményeket kellene megfogalmaznom, és ezt
nem a közelmúltra szeretném kihegyezni. A rendszerváltás utáni hibák
eredménye, hogy ma egy jobboldali, magát konzervatívnak és kereszténynek mutató
kormánya van Magyarországnak. Bizonyára vannak közöttük olyanok is, de a
többségüket nem gondolom annak, amit mutatnak. Ez a jegyzet, akár ezer oldal is
lehetne, ergo kénytelen vagyok a gondolataimból olyan részleteket kiragadni,
ami megmutatja, hogy minden propaganda ellenére a mai irány, nem jó.
Hogy mi Orbán
Viktor munkaalapú társadalmának, az unortodox gazdaságpolitikájának a
legnagyobb hibája? Szerintem látjuk, mindannyian. Kettészakította a
társadalmat. Csak utalok rá, hogy a valaha közös egyetemi szobákban élő, mára
érett politikusok és barátai köreik valami nagyon elementáris módon
meggazdagodtak. Ez nem irigység részemről. Felőlem Mészáros Lőrinc lehet
gazdagabb egy királynőnél vagy egy informatikus zseninél, ha azt látom, hogy az
ország is gazdag, ez emberek is jólétben élnek, kreatívok és szellemileg
érettek egy modern társadalom fenntartására, tovább építésére. Azonban ez nem
igaz. Érdemtelenül, nyíltan az arcunkba hazudva, sajátutas politikával, hősnek
és bátornak állít be a jelenlegi rendszer olyan embereket, akik egyáltalán nem
érdemelnék a nép szolgálatát. Nem is a népet szolgálják, szerintem! Sőt nem is
szolgálnak, hanem uralkodnak, és innen a bátorság az olyan intézkedések
meghozatalára, amelyek szembe mennek az ország felének akaratával és
szándékával.
Az
természetes, hogy a feudális viszonyokra emlékeztető kvázi hűbérúr rendszer
tagjai összetartanak. Egy az érdekük. Meggazdagodni, jólétben élni, és ha
közben sikerül, akár jót is tenni. Ha nem sikerül jót tenni az sem baj. A
közönyösségnek ma piaca van. Ha rávilágítanak az egyértelmű hibáikra, az sem
baj. Majd összezárnak. Övék a pénz és a hatalom, barátaik a picike
Magyarországon gazdagabbak királynőknél és tősgyökeres kapitalistáknál is. Így
uralja kb. kétezer „zöldbáró” a haza földjeinek igen-igen nagy százalékát,
sokan mások pedig a pénzpiacot, a hitelpiacot, és a gazdaság más szféráit.
Semmi sem elég nekik, és nincs limit náluk. Megint elszaladt a magyarral a ló!
Nomármost – figyelembe véve Magyarország adottságait
– ez nem lehet a mai valóság másképp csak úgy, hogy a társadalom nagy része
rosszul járt és egyre rosszabb helyzetbe kerül.
Végignézve az
országon kb. 3,5-4 millió ember rosszul járt azzal, hogy hazánkban az
Orbán-kormány ennyi ideje hatalmon van. Ők a vesztesek.
Egyszerű emberek, akik nem törekedtek soha hatalomra
vagy uralomra mások felett, mert azt hitték, hogy az állam megvédi őket, irányt
mutat, ha kell, segít és nem lesz törvényes uzsora, devizahitel, az idővel
arányosan nő a családi pótlék, a legkisebb öregségi nyugdíj és a minimálbér
vásárlóértéke is, valamint más segélyalapú megoldások is elérhetővé válnak a
hátrányos helyzetbe kerülésük kapcsán.
Nem ez történt. Itt kérem, munkaalapú társadalom van. Itt kérem, a közmunkás csinál lassan toronyórát is aranylánccal. Térkövet gyárt és rak le, amiért sok százezer forintot kéne fizetni a munkaerőpiacon. Zöldséget, növényt termeszt. Közterületen szedi mások piszkát, utcát seper mindenre képes hajcsárokkal a nyakában, és mindezt havonta kb. 56.000 forintért. A munkáltatóknak eszükbe sem jut, hogy felvilágosítsák őket; szociális szövetkezetben, vagy egyéni vállalkozásban is tehetné ugyanezt, sokkal több pénzért. Mert, miért? Ha nem tetszik, jön majd más, szintén 56.525,- forintért.
Be kell látni,
hogy ez a kormány a tehetőseket támogatja, de nem akar belegondolni abba,
hogy a tehetősek éppen a gépesítések, a technikai- és az informatikai
fejlesztések mentén, a kereslet-kínálatnak megfelelően sokszor nem képesek,
vagy nem is akarnak olyan munkaerőt alkalmazni, amely számukra felesleges, és
csak rontja a profitot.
Ma már nem kell feleslegesen, szociális
érzékenységből a félkegyelmű udvaros sövényt nyírni átlagbérért, nem kell annyi
kétkezi munkás a mezőgazdaságba, nincs szükség arra, hogy ipari termelésünk
legyen, mert a kutya nem veszi meg azt, ami valamikor a Szovjetuniónak
megfelelt, kiegyenlítés gyanánt. És
igen, mezőgazdasági gépszerelő sem mindenki akar lenni. Ha hiány van belőlük,
az azok felelőssége, akiknek tudni kellett volna, hogy hiába a vagyon, a gépek,
és a más irányú tudás, ha nem gondoskodtunk arról, hogy ilyen irányú
szakképesítést lehessen szerezni akár helyben is. Valahol ez a helyzet
Tiszavasváriban is.
Mint, ahogy az
is nyomon követhető, hogy a hatalom, hogy részegíti meg az arra felkészületlen
embert. Hogy változik a jelleme, mennyire felszínre kerülnek azok a
tulajdonságai, ami miatt szeretették, vagy nem szerették őt a környezetében
élők annak előtte. Nem tesz jót a hazának ez a túlzott központosítás, a kvázi
hűbérúr-klánszerű hatalomkoncentráció! Nagyon nem tesz jót. A pökhendiség, a "nagymagyarság", a lenéző attitűd, a közömbösség és a közöny, olykor a gyűlölet
és a megosztás politikája kiütközik minden mondanivalóból addig, amíg nincs
saját és persze negatív érintettsége ezeknek az embereknek. Így lett a nemzet
fogalma is érthetetlen számomra, de azt gondolom, nem vagyok már ezzel egyedül.
Csak a nemzet, ahol lassan nem lehet tudni, hogy ki a tagja és ki nem. Azt is
mások mondják meg.
Zárjuk ezeket a gondolatokat Fábri Péter: Mi magyar jöttmentek címmel a Népszabadság hasábjain 2003. november 10-én publikált esszéjével tanulságul azoknak, akiket illet:
A magyar jöttmentek. Mi, magyar kunok például
jöttmentek vagyunk. Az én kun őseim valahonnan Ázsiából jött betelepülők
lehettek valamikor a középkorban. Ma már nem beszélünk kunul, csak magyarul.
Mert az őseim itt maradtak, és ha ma egy grafikus meg akar rajzolni egy tipikus
ősmagyar arcot, nagy valószínűséggel mellétrafál, és az Árpád vezette törzsek
után évszázadokkal idevergődött kunok közül választ modellt.
Mi, magyar zsidók, jöttmentek vagyunk. Az én zsidó
őseim például valószínűleg többfelől jöttek, éppenséggel Galíciából is, mert
askenázi őseim is voltak, de Spanyolországból is, mert voltak szefárd őseim is.
Jut is eszembe Spanyolországról: Amerika felfedezése után Spanyolország a világ
leggazdagabb országa lehetett volna. Csakhogy rövid másfél évszázadon belül az
iparát és kereskedelmét nem fejlesztő Spanyolország aranya a szorgos
hollandokhoz vándorolt. Akik mellesleg, igazi toleráns polgárok módjára,
befogadták a Spanyolországból elűzött zsidókat is (például Spinoza őseit) - és
velük együtt gazdagodtak meg.
Mi, magyar besenyők, jöttmentek vagyunk. Mára
elfelejtett nevű ellenségeink addig üldöztek minket, amíg ki nem rekesztettek
ázsiai otthonunkból, és el nem vergődtünk ide a Duna-Tisza közére. Aztán
valahogy itt maradtunk, és ma már nem beszélünk besenyőül, csak magyarul.
Olyannyira, hogy adtunk egy nagy magyar költőt is a magyar irodalomnak, Csoóri
Sándort, aki már annyira magyarnak érzi magát, hogy másokat nem is néz jó
szemmel ebben a nyelvi és kulturális közösségben.
Mi, magyar cigányok, jöttmentek vagyunk. Idejöttünk,
és annyira megtetszett nekünk ez a szép ország az ő szomorú dalaival, hogy
muzsikusaink közül a legtöbben el is felejtették a régi cigány dalokat, és
magyar dalokat játszottak helyettük. Jöttünk és hoztunk egy Biharit, egy
Lavottát, egy Déki Lakatos Sándort. Hoztunk költőket is, Choli Daróczi
Józsefet, Bari Károlyt, hoztunk mesemondót, Lakatos Menyhértet. Nagyon sok ház
áll ebben az országban, amelynek a falát mi húztuk föl. Szeretnénk, ha ez az
ország is szeretne minket annyira, mint mi őt. Hiszen közülünk is legtöbben már
csak magyarul tudnak.
Mi, magyar németek, jöttmentek vagyunk. Úgy
megszerettük ezeket a derék magyarokat, hogy mi adtuk a magyar nyelvnek (és a
magyar iparosoknak) a szerszámok egész sorát. Mi hoztuk a sperhaknit, a dűznit,
a bűnéskalapácsot, mi építettük a gangokat, és mára úgy elmagyarosodtunk, hogy
már a saját szavunkat sem értjük. Meg tudja még mondani valaki, mi is volt az a
ringlispíl?
Mi, magyar szerbek, jöttmentek vagyunk. Idejöttünk
Mária Terézia hívására, amikor itt állt az ország üresen, és nem volt dolgos
kéz, a törökök elvonulása után. Annyira szépnek láttuk ezt az országot, hogy
egyikünk, bizonyos Petrovics Sándor, meg is írta itt nekünk a legszebb magyar
verseket. Persze ő csak amolyan hígmagyar volt, mondta egy Németh nevű magyar
száz évvel később, akinek valahogy nem jutott eszébe, hogy ezzel az ő nevével
talán ő sem kunoktól vagy besenyőktől származik. Sebaj, Petrovics Sándorral
együtt mi is úgy gondoljuk: "Magyar vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt
világrész nagy területén.
Mi, magyar románok, jöttmentek vagyunk. Mi is
szeretjük a magyar nyelvet, ezért aztán hagytunk itt egy József Attilát, igaz,
őbeléje kun vér is vegyült. A magyar képzőművészetet is szeretjük, ezért aztán
jöttünkben-mentünkben létrehoztuk a modern magyar képzőművészet egyik
legjelentősebb gyűjteményét, a Vasilescu-gyűjteményt.
Mi, magyar horvátok, jöttmentek vagyunk. Jött ide
velünk egy bizonyos család, a Zrínyiek. Nagy mehetnékjükben az egyik
Szigetvárat védte a töröktől, a másik az egész Délvidéket, de olyan is akadt,
akinek fejét vették, mert nagyon magyarkodott.
Mi, magyar szlovákok, mi, magyar lengyelek, mi,
magyar ukránok.
Folytathatnám. A kínaiakkal és az angolokkal, a
franciákkal és az olaszokkal, akik itt élnek és szeretik ezt az országot. Akik
segítenek szebbé és gazdagabbá tenni. Akiknek a gyerekei már magyar iskolába
járnak.
Jöjjetek hát, magyarok! És ha menni akartok,
menjetek! Járjatok-keljetek, jöjjetek-menjetek, büszkén és szabadon, ahogyan
szabad emberekhez, büszke jöttmentekhez illik, Galíciától Mátyásföldig.”