20260727 Ne legyen kivétel

Aki ellenőrizni akar, legyen tiszta!

Harminc év jogi vakfoltja Orbán Viktor körül

Harminc éve fut egy ország egy olyan jogi konstrukcióban, amelyről szinte senki nem beszél nyíltan, pedig ott van fehéren-feketén a törvény lapjain. Magyarország miniszterelnökét — bárki legyen is az — soha nem kellett és a mai napig nem kell nemzetbiztonsági átvilágításnak alávetni. Nem kivétel ez, nem elfelejtett paragrafus. Szerkezeti döntés.

A kérdés, ami 1990 óta kísért

Amikor először néztem utána, honnan ered ez a joghézag, egyszerű választ kerestem. Nem találtam. Ehelyett egy sokkal árulkodóbb struktúrára bukkantam.

Az 1995. évi CXXV. törvény — a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló, még Horn Gyula kormánya alatt, Katona Béla tárca nélküli miniszter előterjesztésében született jogszabály — két, egymástól élesen elváló kategóriát vezet be. Az egyik a „védelem”: ebbe tartozik a köztársasági elnök, az Országgyűlés elnöke, a miniszterek és — igen — a miniszterelnök is. Ez arról szól, hogy az államot megvédjük a kémkedéstől, a zsarolási kísérletektől, a külső fenyegetésektől.

A másik az „ellenőrzés” — a tényleges átvilágítás, a biztonsági kérdőív, a kockázati tényezők feltárása, annak vizsgálata, hogy valaki megfelel-e a bizalmi feltételeknek. És ebbe a körbe — a törvény 2. számú mellékletébe, amely tételesen felsorolja, kit kell átvilágítani — nem tartozik bele sem a miniszterelnök, sem a miniszterek. A lista az MNB elnökénél kezdődik, és csak a helyettes államtitkári szinttől lefelé szélesedik ki.

Ez nem véletlen elírás. Ez egy tudatosan megépített hierarchikus logika: a legfelső vezető elrendeli mások ellenőrzését (lásd a törvény 68. §-át), de őt magát strukturálisan kívül helyezi a rendszer az ellenőrzött kategórián.

Grósz Károly árnyéka?

Felmerült bennem — és jogosan merült fel —, hogy ez a konstrukció talán a szocialista rendszerből való kilábalás alkuja volt. Hogy talán arra épült, hogy Grósz Károly, az utolsó pártállami miniszterelnök, aki soha nem esett volna át egy ilyen vizsgálaton, ne kelljen retrospektíve szembesüljön a saját múltjával.

Az időrend ez ellen szól: 1994-95-ben, amikor a törvény megszületett, Grósz már négy-öt éve politikailag irreleváns volt. De az elmélet mégis tapint valami valóságosat: nem egy emberről, hanem egy egész posztkommunista politikai elit önvédelmi reflexéről lehetett szó. 1994-ben mindkét oldalon bőven ültek a parlamentben olyan politikusok, akiknek volt mit rejtegetni a pártállami előéletükből. A törvény nem személyre szabott kibúvó volt — hanem egy hallgatólagos, pártközi közmegegyezés arra, hogy soha, senki, semelyik oldalról ne legyen kitéve retrospektív átvilágításnak, ha egyszer miniszterelnök lesz belőle.

Ezt a gyanút csak erősíti, hogy még arra a felvetésre is konkrét választ ad a törvény: ha Orbán Viktor „csupán” országgyűlési képviselő maradt volna, önmagában a mandátum nem váltotta volna ki az ellenőrzést — csak akkor, ha bekerül a Nemzetbiztonsági Bizottságba. A rendszer nem presztízs, hanem hozzáférés szerint szűr. És a csúcson lévőket pontosan úgy építették fel, hogy soha ne kelljen „hozzáférőként” viselkedniük — ők a felügyelők, nem a felügyeltek.

2025: amikor a kör tovább szűkül

Ha azt hittük, ennél már nem lehet cinikusabb a rendszer, 2025 szeptemberében Rogán Antal Miniszterelnöki Kabinetirodája rácáfolt erre. A 2025. évi CXXVII. törvény hivatalos indoklása szerint a cél „a nemzetbiztonsági ellenőrzés alá eső munkakörök és személyek számának csökkentése” — vagyis nem kiterjeszteni, hanem tovább szűkíteni azt a kört, akiket egyáltalán átvilágítanak.

A Szabad Európa cikke szerint hasonló tehermentesítési javaslatok már Pintér Sándor idejében is megfogalmazódtak — ő nem engedte át őket. 2022 óta viszont Rogán tárcája felügyeli a polgári titkosszolgálatokat, és most, közvetlenül a 2026-os választások előtt, „megjött az engedély” a reformra.

Ez nem bürokratikus karcsúsítás. Ez egy tudatos politikai döntés arról, hogy minél kevesebb embert vessenek alá bármiféle biztonsági szűrésnek — pontosan akkor, amikor a legtöbb tétje lenne annak, ki fér hozzá mihez, és ki felelős miért.

Nem csak nálunk törik el a rendszer

És nehogy azt higgyük, ez magyar sajátosság. Nagy-Britanniában — ahol a demokratikus legitimáció elvét nyíltan vállalva soha nem világítják át a választott politikusokat — 2026 tavaszán kirobbant a Mandelson-botrány: egy nagyköveti kinevezés mélyszintű átvilágítását a felelős tisztviselők a biztonsági szolgálat kifejezett ellenjavaslata ellenére hagyták jóvá, és erről még a miniszterelnököt sem tájékoztatták. Keir Starmernek végül sürgős vizsgálatot kellett elrendelnie. A tanulság egyértelmű: még egy átlátható, elvi alapokon nyugvó rendszer is pillanatok alatt kijátszható, ha a döntés végső soron politikai érdekek kezében marad, külső kontroll nélkül.

Ha ott, ahol legalább van elv, ez megtörténhet — akkor nálunk, ahol elvünk sincs, csak jogi vakfoltunk, még inkább itt az idő a szigorításra.

Elég volt a vakfoltokból

Harminc év alatt kiderült: ez a rendszer sohasem a nemzetbiztonságról szólt. Arról szólt, hogy a hatalom csúcsán lévők kivonják magukat pontosan azon szabályok alól, amelyeket másokra kényszerítenek.

Ezért én azt mondom: szakítsunk ezzel a posztkommunista örökséggel, és számoljunk le a rogáni aljassággal is, amely nem szélesíteni, hanem tovább szűkíteni akarja az ellenőrzött kört épp a választások előtt.

Vezessük be az ötévenkénti, legszigorúbb formájú nemzetbiztonsági átvilágítást minden országgyűlési képviselő és minden közjogi méltóság — köztük a miniszterelnök és a köztársasági elnök — számára, kivétel nélkül.

Aki mást akar ellenőrizni, aki mások felett dönt minősített adatok sorsáról, aki hozzáfér az ország legféltettebb titkaihoz — az legyen a lehető legátláthatóbb. Nincs olyan tisztség, amely felmentést adhatna az alól, hogy megbízhatóságát rendszeresen igazolja. Ha valaki fél az átvilágítástól, az önmagában választ ad arra a kérdésre, miért nem akarja azt.